Feledy Balázs: A. Tóth Sándor laudációja a Magyar Tudományos Akadémián a Poszthumusz Magyar Örökség Díj átadásakor 2011-ben
Immár sokadszor eltöprenghetünk a magyar tehetség sorsáról, életútjáról a XX. században. Ez a kataklizmákkal teli század, tele üldöztetéssel, szétszakadásokkal, menekülésekkel, vádakkal, szétszórta a világban tehetségeinket. Van, aki kint maradt, volt, aki hazatért, van, aki világhírnévre tett szert, van, aki nem. Mindkét kategóriában van indokolt és indokolatlan. Ebben a világjárásban és visszatérésben egészen egyéni hely illeti meg A. Tóth Sándort, aki 1904-ben született Rimaszombatban és 1980-ben hunyt el Zalaegerszegen, ám akinek munkásságára ez a megélt 76 év nem is egyféle szakmai megfogalmazást tesz lehetővé. Festőművész, bábművész, grafikus, tanár. És önmagában egyik minősítés sem elég, melyekkel nagyjából behatárolhatjuk ezt az egészen különleges életművet, melynek pályaíve is sajátos.
Nagyapja festő, édesapja jeles építész, édesanyja Schulek Frigyes unokahúga Schulek Vilma iparművész. Művészettel teli világban gyerekeskedett négy testvérével együtt, hamar kitűnt rajztudásával. 1922-ben már át kellett szöknie Magyarországra a Trianon következtében éppen akkor elcsatolt Felvidékről, hogy a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lehessen, mint Glatz Oszkár, Rudnay Gyula növendéke, ám akire a művészettörténetet oktató Lyka Károly is felfigyelt. 1926-ban kitűnően végzett, melyet még megfejelhetett egy művészképzős évvel. 1928-ban európai tanulmányi útra indult, elsősorban nyelvtudása elmélyítésének szándékával. Festői, rajzi felfogása már ekkor elszakadóban volt mesterei stílusától. Sajátos könnyedség, európaiság hatja át már korai munkáit. Németországon keresztül Londonba jutott, ahol kb. egy évig tartózkodott, tovább tanult a Royal College of Arts-on, majd honvágya miatt haza indult, de Párizsban megállt unokanővérénél, Blattnerné, Sulyok Helénnél. Végül három évig maradt Párizsban, s ez a három év döntőnek bizonyult egész élete és életműve szempontjából.
Aktívan együttműködött Blattner Gézával, a kísérletező festővel, bábművésszel. Ekkor már kubista, expresszionista festői felfogását át tudta emelni a térplasztika, a bábtervezés világába, amit Blattner igen nagyra értékelt. Mindezt segítette kitűnő technikai érzéke, sok ötlete, s magához a bábjátszáshoz is tehetsége volt. 1930-ban, 1931-ben sorra avantgárd szellemiségű darabok keletkeztek, Tóth Sándor rendkívül naprakész bábjaival. Az Arc-en-Ciel Színház – Szivárvány Színház – előremutató stílust valósított meg a bábművészetben, mind a kézi, kesztyűs bábok, mind a marionett területén. A. Tóth sokféle anyagból dolgozott, fából, textilből, nagy jelentőséget kapott a figurák modern plasztikai formálása, élénk festése. Bábjaihoz precíz műszaki rajzokat is készített.
Ám hiába a siker, a kitűnő közeg, A. Tóth Sándort immár véglegesen haza vonzza a honvágy, és 1932-től – pályázatot elnyerve – a pápai Református Kollégium rajz-művészettörténet tanára. Nem szakad el azonban a bábozástól, az Arc-en-Ciel számára továbbra is tervez, kivitelez, s a háború kitöréséig évente visszatér Párizsba. A sikerek sorából emeljük ki, hogy 1937-ben a párizsi világkiállításra mutatják be franciául Madách Az ember tragédiáját – ez az első franciaországi Tragédia bemutató -, melynek egyiptomi színéhez A. Tóth tervezi a bábokat, a hátteret. Olyan művészekkel működik együtt, mint Beöthy István, Kolozsváry Zsigmond. Csáky József (később világhírű képzőművészek’). A mű nagy sikert arat, a világkiállítás aranyérmét nyerik el, melyet Paul Valéry ad át.
A. Tóth azonban Pápán aktív tanár és festő. Noha találóan egyszer úgy nyilatkozik, hogy „a rajztanár pártában maradt művész”, ő mégsem maradt pártában. Festői életművét a magyar kritika nem is vette észre és nem is értékelte, annak ellenére, hogy annak szociális érzékenysége, figurális volta nem kellett volna, hogy idegen legyen a kor művészetétől, azonban mindezt olyan européer szemléletben „tálalta”, megtartva kubisztikus, expresszionista hatásoktól sem mentes, s az art deco szemléletét is jelző párizsias stílusát, amely festői minőség mindvégig – a II. világháború előtt, s után is! – deviánsnak számított.
De A. Tóth cserkészvezető is volt, kiállításokat szervezett és kiállítási kritikákat írt – máig érvényes véleményekkel. A bábozást Pápán sem hagyta abba. Üst Ubul és Verj Elek figurái évtizedeken átívelően emlékezetesek. Műveltsége kiemelkedő volt, világlátottsága, ismeretei – nyolc nyelven beszélt, amelyből hatot tanított is – a magyar kultúra iránti olthatatlan affinitással párosult. Kitűnő – ma úgy mondjuk – kommunikációs képességei kiemelkedő tanárrá avatták. Tanítványai rajongtak érte, akik közül a későbbi magyar értelmiség jelesei kerültek ki. Csoóri Sándor így ír róla: „Ha diákéveimre most hátranézek, egyetlen olyan izzó szellemű tanárt se látok föl-alá sétálni a padsorok között, mint amilyen ő volt. … Mintha mindig ihletett állapotban lépett volna közénk! Magyarázatai közben gyakran éreztem, hogy távoli hegyekig lát, vagy a végtelennel néz farkasszemet.” „Tóth Sándor-i különórákon kezdtem megérteni, mi a művészet általában, és ezen belül azt is, mi a klasszikus és mi a modern. Az irodalomban jóval később kezdtem ezt megsejteni.” Rab Zsuzsa, a kitűnő költő és műfordító írja: „Nagyon jól emlékszem szédítően gazdag európai műveltségére, szuggesztív-égő tekintetére, világos szemet sosem láttam még úgy égni-szikrázni… ő volt Pápán az >európai<.” Vathy Zsuzsa író, akinek művészettörténet tanára volt megjegyzi: „Alakja olyan volt a pápai vár kert platánfái alatt, mint egy véletlenül oda gyökerezett, idegen növény.”
De jeles növendéke volt Somogyi József Kossuth-díjas szobrász, Nagy László Kossuth díjas költő, Hencze Tamás Kossuth díjas festő, Ézsiás István szobrász vagy Lőrincze Lajos nyelvész, Trócsányi Zsolt történész, Grastyán Endre fiziológus.
A második világháború utáni hazai körülmények elnyomták törekvései valós értékelését, sőt 1948 után klerikálisnak, irredentának kiáltották ki. Éppen ezért rendkívüli, hogy – jóval halála után! – 1996-ban, a new york-i Lincoln Centerben meg
rendezett „Bábok és színielőadási tárgyak a 20. században” című nagyszabású kiállítás három magyar kiállítója közül ő volt az egyik, Blattner Géza és Kolozsváry Zsigmond mellett. Ám itt voltak kiállítók Miró, Picasso, Arp, Léger, Duchamp, Cal- der, Klee… Az Arc-en-Ciel – általa is – része lett a XX. század európai művészettörténeti kánonjának, bár – s ez is jellemző – a kiállításról itthon csak utólag értesült a szakma és a művész leszármazottja is. Nem így történt viszont az elmúlt évben, amikor a malagai Picasso Múzeumban létrejött az a nagyszabású kiállítás, amely az európai avantgárd játékainak történetét mutatta be, külön is figyelve a bábművészetre. A rendezők 165 művésztől válogattak műtárgyakat, Picassótól, Schlemmertől, Mirótól, Kleetől, Caldertől, Deperótól, Duchamptól, El Liszickijtől, Tatlintól, közöttük három magyarral, Breuer Marcellel, Andre Kertésszel és A. Tóth Sándorral, akinek egy festménye, egy plakátja és négy avantgárd fabábuja volt látható a főteremben.
Harminc éve hunyt el. Teste a pápai temetőben nyugszik.
Európai kisugárzású művészete – különös módon – még mindig ismertebb nyugat-európai szakmai körökben, mint itthon, noha élete döntő részében Magyarországon tevékenykedett. Pápa városa becsüli is munkásságát, állandó A.Tóth Sándor emlékkiállítás látható az ottani galériában. Életművének avantgárd értékekkel teli bábművészeti része még életében az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe került, annak féltve őrzött kincse, azzal a reménnyel, hogy egyszer létrejön egy magyar báb történeti múzeum is.
A pápai Református Kollégium homlokzatáról 1952-ben leverték az A. Tóth Sándor számára is mindig hitvallást jelentő feliratot: „Istennek, Hazának, Tudománynak.” Életét, művészetét ő azonban mindvégig ehhez igazította.
Munkásságáért – a sok-sok külföldi elismerés mellett ~ magyar kitüntetést életében soha nem kapott. Ezért is nagy öröm a Magyar Örökség-díj, s mert művészi hagyatéka – amellett, hogy európai – minden kétséget kizáróan magyar örökség.
Dr. Feledy Balázs művészettörténész
***
A.Tóth Sándor: Kalotaszeg (Beszámoló féle.)
(ez a cikk eredetileg a Pápai Kollégiumi Lapok VII. évf. 3-4. számában jelent meg (1932 nov.-dec.)
Az alvás jól pótolja az evést. Miután pedig (egy uzsonna –vacsorafélétől eltekintve aznap nem igen ettem egyebet, alvásra adtam a fejemet.
Színhely: a romániai államvasutak egy III. o. szakasza, útban Nagyenyedről Kolozsvárra.
A társaság: III. osztályú. Szeretem ezt a népet. Ami másnak orrfintorító kényszer, nekem természetes tanulmányi anyag.
A vonat összerázza, egymáshoz zötyögteti az embereket, vadidegenek megszólalnak (elalszanak, táplálkoznak, szóval megmutatkoznak valódi mivoltukban. Számos jó skiccem, megfigyelésem datálódik ezekről a fapadokról (lásd p. o. a pápai képző- és iparm. társulat tárlatán az: Nyomor, Páris földalatti vasútjából, a Metropól.
Most is fel-felütöm a fejem, mikor valamelyik Regátban élő erdélyi magyar fiú odaát való jó sorát emlegeti. Aztán egymásra borulnak Isten teremtményei, urak, úrfiak, favágók, és rongyosok.
Kolozsvárott nem várt senki.
Már ismerem a dörgést. Beeresztenek a teológián, s bár rég nem égnek a villanyok a cőtusokban, vak módszerrel összeállítom fekhelyemet s elteszem magam reggelig.
Két probléma fogadja az ébredőt. Mit fogok reggelizni, s hogy jutok Magyarkiskapusra, az erdélyi főiskolások konferenciájára?
Ugyanis két hete járom Erdélyt s a Békás-szorosban emlékül a tárcám is ott maradt az: vadregényes sziklák között. Kolozsváron-lemaradtam egy nappal a találkozóról s így barátaim, kiktől továbbjutásom anyagi eszközeit remélhetem, már eltávoztak a konferenciára.
Sebaj, no. 30 kilométer az egész. Elsétálunk. A gyomrunkat meg becsapjuk valamivel.
Ahogy így spekulálok, kit hoz felém a jó végzet? Nagy Jóskát, testestül-lelkestül, az Ifjú Erdély ifjú szerkesztőjét s úgy borultunk egymás nyakába, mint az óceán túlsó feléről jöttek. Pedig csak Brassóból jöttem, ahol Józsi szüleinél voltam pár napig fiuk helyett fiuk. (A vendégszó halvány volna jó dolgom jellemzésére.)
A többi ment, mint a mesében. Józsi meghív, Józsi megsétáltat, Józsi megebédeltet, Józsi autóbuszra tesz, szóval korlátlan hitelt nyújt távollevő javaimra.
Az autóbusz néhány diáklányútitárssal igyekezett pótolni a hiányzó kényelemért.
Olyan furcsa, mondhatnám danaida rendszerű, kocsik ezek. Még nem láttam, hogy annyira tele lettek volna, hogy abba újabb jelentkező esetén a vezető fel ne vette volna a csomagot és utasát (az előbbi rendszerint nagyobb).
Kiskapus a Kapus patak mély völgyébe bújik az országút forgalma elől s így az utolsó fél kilométert gyalogszerrel tettem meg előzékeny fogadó-bizottság kíséretében. A faluban teljes konferenciai hangulat.
Mindjárt az alvégen áll a paplak, ahol leveles színt ütöttek fel az udvaron ebédlőnek s előtte zúg a tömeg el a konferencia vezetőjének, László Dezsőnek „diktatúrája” ellen szervezkedve tréfás pártokba. Színes plakátújság a falon, a nép hangulatának szócsöve. Ez a sajtóműfaj itt is hódít olcsóságával, szellemességével s gazdag külsejével.
Az uzsonna kalotaszegi. Azzá teszik azok a leányzók, akik színes népviseletükben: tarka kendő, gyöngykaláris, kapcsos mellrevaló, hímzett ing, sarokdíszes kötény a sötét színben tartott szoknyán, magas sarkú csizma, sürögnek körülöttünk a teli tálakkal.
Aztán a templom felé sietünk, fel a domboldalba, ahol a konferencia előadásainak egy része folyik. A templom gótikus szentélyével a múltat, ügyes renoválásával a jelent példázza, harmonikus egymásmellettiségben. Ez a harmónia különben Debreczeni László érdeme, aki mint egyházkerületi régész nemcsak számon tart hivatalból minden emléket, de renoválásukban irányító elme. Erdély kálvinista templomairól kiadott díszes munkája rajzszertárunk kicsiny könyvtárában is büszkélkedik.
Este az egész társaság kimegy a hegyre. Már tudniillik a sok kis hegy közül a legközelebbire. Tábortűz lobban fel a lassún közelgő estében (itt ugyanis két órával előbbre jár az óra!) s mire csendesen besötétedik, már a falu is énekelt. Tanulgattuk egymástól a nótákat. S mikor a befejező áhítat után lefelé botorkáltunk, a lányok színes bokrétába, összefogódzva zengték, hogy:
Fújják a trombitát,
Rukkolnak a regruták.
De sok barna kislány
Siratja a babáját.
Ne sírj barna kislány,
Csak te legyél igaz szerető!
Engem is megsegít
A Jóságos Teremtő!
Kedves idős anyám
Hogy esik az magának,
Ha ja kedves fiát
Elviszik katonának.
Reggel négy órakor
Kesely lábú lovát pucolja – oszt
Este, ja, vaságyán
A babáját siratja!
Mikor a pallóhoz értünk, megtorpant a futás. Hogyisne, mikor egy szál gerenda a palló, nem is olyan apró patakon. Lámpák hasítgatják a sötétet s övekből rögtönzött korlátba kapaszkodva imbolyognak át sikongva a diáklányok. Bezzeg a falusiaknak nem kell annyi biztatás, mint némelyik városinak. Ahogy ott várják a sort, megszaporázódik a daluk ritmusa és már csárdást bokáznak a lábak. Úgy zengjük végig a falut, ahol kinn ülnek még olyik kapu előtt a tetővel védett kispadon.
Harmadmagammal Szász-Tóth Marci bá vendégei vagyunk. Népes kis család. A Kisó (Kis-/ani/-kó), a Pendzsi (Erzsi), Marci meg a Pesta. Mégis meghúzódnak a konyhában, csakhogy mi eluralkodjunk a tiszta szobában. Magas ágyak s egy jó széles lóca, házi darócpokrócok, házi szőttes lepedő az alvásra, festett ügyes bútorok a használatra, s piros-fehér fél méter széles „rúdra való” a mennyezet alatt a szemnek gyönyörködtetésére.
Harmadnap megléptem Sztánára. Jó kis lépés onnan. Gyerővásárhelyt megtapasztaltam, hogy patkolják a bihalt (bivaly tudományosan) s megkóstoltam a bivalytejet is. Oláhnádason a cifrára fűrészelt oromfalakat vettem szemügyre. Különösen tetszett, ahol az egész díszpávafarokként terül széjjel. Eredetiségével mulattatott a bűnbeesés ábrázolása, ahol a kígyó bakának maszkírozva, tükörrel csábítja Évát. Még egy kapaszkodó, aztán még egy és előttem a nyaralótelep, ahol Koós Károly dolgozik csendes családi körében. Épít, mert építész, ír, beszél, mert próféta, túrja a földet, mert az örök röghöz kötött ember is ott lobog nyughatatlan vérében. A réten keresem fel, mert most is ott van. Rá is akadtam a fiával s csakhamar a „Varju vár” -nak nevezett házában vitatjuk egy változó világ művészi kérdéseit. Ebédre marasztal és viszontlátásra válunk el.
Utána a faluban egy bolondos angol piktort kerestem, aki tíz év óta rabja Kalotaszeg szépségeinek. Persze most is csavarognia kellett s csak legendás hírét hallhattam.
A nagytiszteletű úr bocsát útnak, hegyen-völgyön át Körösfő felé. Embermagas rozsban vágok toronyiránt. Csak a pap húgát lelem, de Tőkés Irénke jó idegenvezető. Nemcsak a nemes vonalú templom, de falusi szobák is megnyíltak előttünk, ahol a zöld cserépkályhákon még magyar címer díszlik. A temetőben még a sok faragott fejfa s a színesen felpántlikázott hajadon-sírok. – Rám esteledett bizony. Nehezen fogynak visszafelé a kilométerek a fekete országúton.
Másnap este búcsúzunk a falutól. Megállunk minden ház előtt, ahol befogadtak közülünk valakit s egy-egy ének fejezi ki hálánkat. Aztán kikanyarodunk a hegyre, de most a falusiak nélkül. Záró gyűlés. Vallomások-üzenetek, búcsú. Vannak, akik még az éjjel útra kelnek – gyalog. A többi másnap reggel, sőt egy kis autódefekt miatt csak délfelé. Én meg rajzolom a népet, nótát tanulok a kocsmárostól, lányoktól.
Délután tovább Bánffyhunyadra. Valamikor népművészeti központ, ma a legjobban félrecivilizálódott városias falu. A templomba mennék be, meg is kaptam a kulcsokat, de csak nem nyílik a kertajtó. Fiatalúr lép mellém, bemutatkozik, segít. Nem megy. „Van ennek más útja is.” – biztat s átlép a kerítésen. Nekem sem kell több, követem. Pár perc múlva már élénk építészettörténeti vitában ismerszik ki, hogy intelligens emberrel hozott össze a sors!
Nem is eresztett tovább az este.
Kikocsizunk Bikalon át Farmosra – egy pohár borra. Hej, micsoda világítás! A lemenő nap úgy bújócskázik a görbe dombok között, hogy csupa öröm.
A templom régi köveket, a különálló ácsolt harangláb egy Mátyás korabeli harangot rejteget. Hogy épkézláb hazaértünk az kizárólag a lovak érdeme. Ők nem ittak.
Másnap Valkóra rándultunk ki. Nagytiszteletű úrék addig fel se engedtek a templomhoz, míg jól meg nem ebédeltünk. Aztán alaposan szemügyre vettük ezt a bástyatornyos fallal kerített istenházát, ahol szép kalotaszegi rend szerint négy kis torony, mint négy evangélista állja körül a hegyes toronysisakot. Még az oláh fatemplomot is felkerestük. Magyar ács mívelte, magyar példa szerint. El is kerül innen hamarosan, hiszen itt is, mint mindenfelé Erdélyben, pompázatos új oláh templom emelkedett. A faluban lakodalmas házhoz visz a nagytiszteletű asszony. Még ott áll a csóva, egy hosszú póznára kötött csokor a kerítéshez erősítve, jelezve a lakodalmas házat. A fiatal pár már künn a mezőn, Zserzsa néni azonban annál serényebben mutogatja a tágas házban kirakott lakodalmas holmit. 30 jegyinget varrt a Simon Gyazsi Erzsi a Vincze Bandi Mártonnak boldog mátkasága alatt. Elég egy életre. Hát még a saját holmija. Micsoda bagaziák! Így hívják azt a sötét felső szoknyát, amit elöl, felhajtva viselnek, hogy tenyérnyi széles sárga, vagy vörös belső széle elé villanjon. Még lovon száguldó őseink viselhették.
Még egy pillantás egy sereg remek varrottasra, aztán tovább Gyerőmonostorra. Itt a templom köti le minden figyelmünket. Az elpusztított monostorból áthozott kövekkel ékes román tornya és hajója gótikus szentélytoldást kapott. A mennyezet a kolozsvári Unlingok festette kazettákra oszlik, akik az összes környékbeli templomokban ott hagyták kezük nyomát, a több-kevesebb sikerrel festett magyaros reneszánsz-virágoknak a XVIII. századba való átplántálásával. Sietnünk kell vissza. El-elmerengünk a szaladó vidék felett. Mint szorul összébb itt is, ott is a magyarság egy másik nép gyűrűjétől körülszorítva. Nem istápolta, nem védte őket senki. Nem elnyomni kellett volna a feltörekvő fajtát, de felkarolni a veszélyeztetett magyarságot s másként szólna most a törvény odaát. Az urak az engedelmesebb idegen cselédet fogadták, a vasút azok felé járt a völgyekben s a havas Alföld felől egy messze néző, önző bankpolitika nyúlt a hónuk alá. És ezt mi tudtuk és bevártuk a végét. Nem folytatom. Elönt a keserűség.
Quid nunc? Magyar fiúk és lányok!
A territoriális megcsonkításnál súlyosabb lelki szakadás nyílik innen és túl fiatalsága közt. Keressétek az áthidalását. Keressétek barátságokban, látogatásokban, meghívásokban, levelezésekben. Keressétek, míg nem késő. S ha elolvastad ezeket a sorokat, ne legyen merszed valaha is azt állítani, hogy erre senki sem figyelmeztetett.
Fáj Neked az elszakított Erdély? Fáj Neked az elszakított Felvidék? Fájnak Neked a többi elszakított magyarok?
Hát mit teszel értük?
Csak siránkozni tudsz és sóhajtozni?
Csak nyomorúságoddal takaródzva csodát vársz – mástól?
Hát nem tudod, hogy a testet megölhetik, megcsonkíthatják, de a lelket nem?
Nem – ha Te is akarod!
Ha ápolsz legalább egy barátságot arra felé. Ha gyűjtesz, hogy hozzájuk siethess, vagy gyűjtötök, hogy közülük hívhassatok ide valakit egy időre.
Vigyázzatok! A lelki megcsonkítás útban van és Te is ítélet alá esel, ha célt ér.”
Tóth Sándor a Pápai Kollégiumi Lapok VII. évf. 3-4. számában (1932 nov.-dec.)